Sikerre nevelés

Ma megint egy nagyon jó cikkel találkoztam a szánin. (Ezt már korábban kifejtettem, hogy bámulatos változás ahogy egy fikablog a törzsközönség érésével is egyre érettebbé válik, és lassan minőségi vitablog lesz belőle.) A Wall Street Journal leközölt egy cikket, amit Amy Chua jogprofesszor hölgy követett el a nyugati és keleti (kínai) gyermeknevelés különbségeiről. A tőlünk egyaránt távoli amerikai és kínai felfogásra könnyű elfogulatlan és tárgyilagos gondolatokat szövögetni, de benyilallt a felismerés, hogy a leírtak esetleg a saját esetemre (vagy akár a magyar helyzetre) is érvényesek lehetnek.

Röviden összefoglalva a cikket, arról ír a hölgy, hogy az Amerikában élő sztereotípia, miszerint az ázsiai gyerekek kivételesen tehetségesek a matematikában és zenében igenis megalapozott, és elsősorban az anyák érdeme. Már itt beleköthetnénk a cikkbe, de egy amerikai férjjel az oldalán nehezebb az ázsiai apák szerepet is hangsúlyozni, nem véletlen, hogy a készülő könyvének az Anyatigris csatakiáltása címet adta (Battle Hymn of the Tiger Mother). A lányainak egészen szigorú élete volt, nem mehettek ottalvós buliba, nem vehettek részt az iskolai színjátszókörben, nem nézhettek TV-t, nem játszhattak videojátékokat, 5-ösnél rosszabb jegyet nem szerezhettek (kivéve dráma és tesi), és nem játszhattak más hangszeren csak hegedűn vagy zongorán. Ebből persze számtalan összetűzés volt, az egyiket részletesebben is kifejti. A kisebbik lánynak gondja volt egy zongoradarabbal, amit a nővére az ő korában már le tudott játszani, ezért az anyja nem engedte, hogy feladja a próbálkozásokat. A csatározás odáig fajult, hogy mivel a lány többször széttépte a kottát, az anyuka lamináltatta, illetve az összes játékát bedobozolta és azzal fenyegetőzött, hogy odaadja a vöröskeresztnek. Végül sikerült a lánynak megtanulnia a darabot, és onnantól kezdve hatalmas eufória, összeölelkezések, happy end. A lényegi mondanivaló pedig az, hogy nem az a szülő szereti jobban a gyerekét, aki hagyja, hogy a gyerek idő előtt feladja a küzdelmet.

Több kritikus pontja is van a cikknek. Az első az (és ezt Wall Street Journal a cikk végére teszi), hogy az anyuka második generációs kínai bevándorló, viszont a Yale egyetemen professzor. Egy bevándorlón sokkal nagyobb a terhelés, hogy az új ország, az új társadalom befogadja, és a hölgy végül az Egyesült Államok egyik legrégebbi és legelismertebb egyetemén kötött ki, tehát sikerült a terv. Innentől kezdve úgy gondolom nem kérdéses, hogy milyen utat jelöl ki gyermekeinek. Úgy gondolom a szabályrendszere meglehetősen egyedi, és nem általánosan elterjedt keleten, hiszen Kínában nem elhanyagolt se a sport, se a színház, az meg végképp nem igaz, hogy csak hegedűn és zongorán játszanak. Bár ha megnézzük a híres thaiföldi Pantene reklámot, és néhány animét, akkor mégis gyanú ébredhet bennünk, hogy kicsit jobban szeretik keleten a vonós hangszereket a kelleténél. De lehet, hogy csak ez nekünk fúvósoknak furcsa :).

A cikk után jutott eszembe, hogy nekem a vizsgaidőszak után és reghéten alkalmam nyílt két olyan négyszemközti beszélgetésre, amik erősen érintették ezt a témát is. Az időzítés különösen jó volt, hiszen az új félév mindig tartogatja magában az újrakezdés reményét, de a négyszemközti beszélgetések nálam amúgy is ritkák, hiszen élőben meglehetősen csendes vagyok. Beszélgetőtársaim ugyanannak a baráti körnek a tagjai, viszont akár tűz és víz, teljesen ellentétes oldalon állnak, ami nekem, mint a két véglet között vergődő egyénnek különösen értékes, hiszen csak magamba kell szívnom mindkét oldal bölcsességét. De nem olyan könnyű.

Nem olyan könnyű hinni az egyik barátom optimista, már-már romantikus szemléletének, hogy bármi is jöjjön az életben, a már megszerzett tudás, tapasztalat, értékek biztos jövőt jelentenek. Nehéz ma már elhinni, és magadévá tenni az “értékes ember vagyok” jelmondatot! Főleg úgy, hogy később ugyanez a barát egy harmadik ismerőssel való találkozáskor nem bír betelni az ismerős jól csengő e-mail címével. Megértem. Egy 21. sz.-i sikeres karriernek nincs tökéletesebb lenyomata, mint az, ha egy jól menő autógyártó csoport neve áll a @ karakter után. Ezzel szemben a másik barátom világosan átlátta a helyzetet, és bátran, már-már merészen lépett egy nagyot a nagy betűs életbe. És köszöni szépen jól van, jobban mint eddig bármikor! De hiányoznak neki a régi barátok.

Ezek után tessék dönteni, mert dönteni muszáj. Ha nem dönt az ember, akkor pontosan úgy fog járni mint én. Csak úgy, ahogy a rajzfilmben a prérifarkas űzi zsákmányát, nem figyelünk oda és egyszer csak elfogy az út. A távolabbi sziklát meglátva jövünk csak rá, hogy nincs alattunk semmi, ekkor tétován még nyelhetünk egy nagyot, esetleg vicces feliratokkal szórakoztathatjuk a közönséget, de semmi nem ment meg minket attól, hogy a mélybe zuhanjunk. Érdekes módon a rajzfilmekben is csak akkor történik meg ez, mint a való életben: amikor készek vagyunk szembesülni a mélységgel és lenézni a talpunk alá. Az életben viszont nem csak a felverődő porfelhőből tudjuk, hogy az esés fájdalmas. De utána megint fel lehet mászni a sziklára és új tervet készíteni.

A pofára esésem nem egyedi. Kezdem én is belátni, hogy az elveszett nemzedékről írt HVG cikk valóban mélyen és szélesen kiterjedt. Talán ki lehetne küszöbölni azt, hogy a szülők által tökéletesen felépített tanulmányi karrier és világkép ne törjön derékba mihelyt a fiatal kilép az otthon melegéből és a védő szárnyak alól. Talán át kellene alakítani az oktatást, ahogy Sir Ken Robinson mondja, és talán nem csalódnánk, amikor már átlátjuk a rendszert mozgató oszladozó szálakat. Esetleg így lenne diplománk és munkahelyünk, sőt talán még mindig élnének az álmok, amik 18 évesen a pályaválasztáskor hajtottak minket. Ekkor már két cél ki lenne pipálva. Jöhetne a következő: családalapítás és nevelés. Amivel aztán záródna a kör és folytatódna a ciklus, pláne ha el tudnánk kezdeni. De ez megint más kérdőjel, és más bejegyzésbe tartozik…