Élet értelme

Figyelmeztetés a nyájas olvasónak: most 5:02-őt mutat az óra, és eltévesztem a betűket a sötét billentyűzeten, és nem pusztán a fény hiánya miatt. Amennyiben nem vagy kíváncsi egy 22 éves részeg srác gondolataira az életről, úgy gyere vissza később, mikor esetleg a nyílt forráskódú programokról regélek, ez tényleg nem az a bejegyzés lesz.

Az életnek nincs értelme!

Eme gondolat már vagy 1-2 éve megfogalmazódott bennem, és talán csak Jucusnak mondtam el nyers valójában. Mindent, amit itt a Földön hajkurászunk csak a társadalom miatt tesszük. Hippik és pankok kíméljenek, beszívott gruppen és 20 forintosokból összekapart feles nem élet. Agnosztikus vagyok. Ami azt jelenti, hogy míg nem bizonyítod nekem egy felsőbb hatalom létezését, addig csak a te istenedhez fohászkodok érted, de nem a sajátomhoz, mivel nekem nincsen.

Miért pont most jönnek elő eme alkohollal istenesen átitatott gondolatok? Talán mert régen írtam olyan bejegyzést, amit valaki kinyomtathatott volna, és felfedezhettem volna szobája falán, de mégiscsak barátja említése után tudatosodhatott volna bennem, hogy te jó ég, valaki megőrzi gondolataimat rajtam kívül! Vagy talán azért, mert Olivér most azt mondta, hogy én csináltam jól.

Ugyan mit csináltam jól? Öreg barátom szerint csak egy lépésre vagyok a boldogságtól, és ha majd áll valaki mellettem, akkor nagyon sokan fognak irigyelni. Ha saját gondolataimat elég fontosnak tartom lejegyezni ide, akkor barátom szavait sem szabad semmibe vennem.

Faszán felépített életút, piacképes hobbi, nem hétköznapi tanulmányok, kiemelkedő intelligencia, alkalmazkodás, autodidakta tanulás. Én viszont továbbra is sírok egy nő után, mint ovis kölök a kakasnyalóka után. A kettő együtt nem megy, ezt megmondta Olivér, szaktársaim okfejtését meg már korábban leírtam. De azt kell mondanom, hogy ha valami kell, azt megoldanám, ezek szerint nem kell. Nem kell, pusztán néha, mint a papírzsebkendő, amibe most kifújtam az orrom miután a pohár víz fele vesémet kikerülve visszajutott a lefolyóba. Saját magamat építem fel, de közben rájövök, hogy nem is ismerek meg másokat. Ha pedig véletlenül megismerem őket, kiderül, hogy nem ők azok, akit keresek.

Két út van. Vagy megkeresem annak az életnek az utolsó darabkáját, amit a felsőbb társadalom követel egy sikeres, elitista fiatalembertől, vagy nem foglalkozok a társadalom elvárásaival, várom a sült galambot, aztán majd csak lesz valami. Tényleg nem állok messzebb a boldogságtól, csak egyetlen lépésre. De nem biztos, hogy bárkihez is oda akarok lépni.