Majomkodás

A tavalyi év egyik nagyobb sikerfilmjének számított a Majmok bolygója sorozat újraindítása. Lehetett volna aktuális is ez a bejegyzés, de így egy évet megkésve sem lesz haszontalan egy összeállítás arról, honnan is indult 44 éve a sorozat.

Planet of the Apes (1968)

A történetnek hála rengeteg kérdést bele tudtak sűríteni ebbe a klasszikusba. Bemelegítésnek kezdünk az idő és elmúlás kérdésével, majd folytatjuk az emberi/állati jogok felvetésével, és a végére marad a tudomány a vallás ellen kérdéscsokor is. Mindezt remek színészekkel, a 60-as évek technikájának megfelelő pompás jelmezekkel, és szolid, de izgalmas akcióval. A végén elcsattanó poén a filmtörténet egyik legnagyobbja, legalább akkora, mint a Star Wars apa-fia kapcsolatot leleplező jelenete, és ha már ahhoz hasonlítjuk, akkor Linda Harrison tépett rongyokban sokkal vonzóbb, mint Carrie Fisher a Jabba-féle rabruhában.

Beneath the Planet of the Apes (1970)

A folytatásokkal az a baj, hogy sosem azért készülnek, mert az első nagyon rossz volt, és most sokkal jobbat fognak készíteni. Rögtön kezdésnek gond van az idősíkkal, elvileg Taylor az indulása után 700 évvel még a tervezett időben érkezett volna, ehhez képest a mentőexpedíciót olyan gyorsan utánaküldték, hogy csak néhány nappal később érkezik meg, és a legénységet Taylor még ismerte. A majmok törzsében újabban politikai harcok dúlnak, a filmnek ezzel a felével nincs is gond. Viszont amit Brent a föld alatt talál, na az túltesz mindenen. A film mindenféle előzetes hagyományt és tervezést félredob, ugyan kapunk egy erő/intelligencia, erőszak/béke felvetést, de annyira erős a 70-es évekre jellemző fejetlen futurisztikus borzalom, hogy az már fáj.

Escape from the Planet of the Apes (1971)

Ez a rész is döcögősen indul, Zira és Cornelius egy harmadik zseniális csimpánz segítségével feléleszti valamelyik űrhajót, és elmenekül a bolygóról. Ez egy elég nagy teljesítmény, ugyan elvileg agyműtéteket is végre tudnak hajtani, de azért kőből faragott házakban laknak. Az időkapun át pedig visszatérnek a 70-es évekbe, ahonnan Taylor és társai elindultak. A film nagy része elpancsol a langyos vízben, ahogy mindenki megszereti a jövevényeket (még libikóka is kerül a hotelszobájukba), és utána átvált időutazós, terminátoros akciófilmmé, mert persze a majmok uralomátvételét meg kell akadályozni. Mivel még két film jön a sorozatból, nem árulok el nagy titkot, hogy ez nem jött össze.

Conquest of the Planet of the Apes (1972)

20 év telt el azóta, hogy a két jövőből érkezett emberszabású megjósolta a majomuralmat, és a jóslatuk helyesnek tűnik: a macskák, kutyák kihaltak, a majmokból pedig háziállat után rabszolga lett. A csimpánzszerető cirkuszigazgató megmutatja Cézárnak a nagyvárost, ahol elszakadnak egymástól, az ember meghal kihallgatás közben, az emberszabású pedig halálos bosszút esküszik. A történetnek ez a legizgalmasabb része, mégis elegánsan átugorja azt a részt, hogy Cézár miként vált a majmok vezetőjévé, és film további része már csak arról szól, hogyan is küzdenek meg a katonai erőkkel. A filmnek elvileg van egy alternatív, politikailag korrekt befejezése is, de szerencsére én nem ezt láttam.

Battle for the Planet of the Apes (1973)

Néhány évtized telt el az előző részben bemutatott lázadás óta, az emberek atombombával igyekeztek tisztogatni, de sikertelenül. Az együttműködő emberek békében élnek a majmokkal, az ellenálló emberek viszont a lerombolt város alatt csak radioaktív sugárzásban napoznak, és készek támadást indítani, mihelyt tudomást szereznek a majmok túléléséről. Ha ez nem lenne elég, akkor Cézárnak még a lázadó gorillákkal is meg kell vívnia hatalmi harcát. Az idősík újból törést szenved, mert picit furcsa, hogy az átlagos majmok még Cézár életében behoztak volna több ezer éves evolúciós lemaradást. De hibátlan akciófilm, ugyan az eredetihez nem ér fel, de mindenképpen a sorozat egyik élvezhetőbb darabja.

Planet of the Apes (2001)

Az ősszel újra felkapott lett az 1980-ban Tim Burtonről készült felvétel, amelyben a Disney kollégák csesztetik. Akár ennek is köszönhető, hogy Tim időként leporol egy-egy klasszikust megmutatva, hogy ezt lehetne akár így is. Így tett a Majmok bolygójával is, és ugyan egynek elmegy, de nem ez a film lett élete legjobbja. A Tim féle történet szerint az egyik űrállomáson csimpánz pilótákat próbálnak nevelni, és mikor az egyik majom eltűnik a csillagködben a lelkiismeretes, Mark Wahlberg által alakított kapitány utánaered, hogy egy egészen furcsa bolygón landoljon. Az emberek ugyan még beszélnek itt, és egészen intelligensek, de a Tim Burton féle hagyományok alapján a majmok talán még kegyetlenebbek. Picit háttérbe kerül a szerepcseréből származó gondolat, értelemszerűen sokkal lenyűgözőbb a látvány, és akcióból sincs hiány.

Rise of the Planet of the Apes (2011)

Már az első néhány percben összeszorítottam a fogam, egyszerűen nem hiszem el, hogy egy laboratóriumi kísérletekhez tartott majom csak úgy titokban megszüljön. A történetben szerencsére nincsen több lyuk, de a szereposztás miatt nagyon lapos marad a film. Freida Pinto hozta magával a Gettómilliomosban megszokott bájos mosolyát, és beletörődését a sors mindenhatóságába, sajnos ez átragadt James Francóra, aki inkább a Pókemberben nyújtott vigyori karakterét hozza, mintsem a 127 óra komolyságát. John Lithgow számomra vígjátékszereplőnek maradt meg, Tom Feltonra pedig úgy néz ki ráragadt a genyó szerep. A filmet igazából Cézár menti meg, akinek az alakítását a motion capture koronázatlan királyának, Andy Sarkisnek köszönhetjük.

Érdekes, ahogy a Hollywoodi filmek tükrözik az adott kor népbetegségeit. 93-ban a Philadelphia az AIDS-et vette fő témának, aztán a vásznat fokozatosan átvette a rák, 2007-ben a Legenda vagyok című filmben még a rák ellenszere a pusztító ok. Tavaly már két filmben is az Alzheimer kap fő szerepet, az egyik a habkönnyű (gagyi) Barátság extrákkal, a másik pedig ez a film, ami a félresikerült gyógyítással és pusztítással a Legenda vagyok nyomdokaiban halad. Mintha Hollywood nem bízna a gyógyszeriparban…