Debianról Ubuntura

Egyszer a stabil Debian rendszeremet akartam frissíteni a még tesztelés alatt álló kiadásra, ennek csúnya vége lett, és végül újra kellett telepítenem a 2 éves rendszert. Ezután szépen raktam fel sorban a tesztelésre váró kiadásra a frissítéseket, majd nem sokkal a fagyasztása után, mikor már tényleg a hibajavításokra koncentrálnak a fejlesztők, megdöglött a hálózatkezelő. Ami elég nagy gondnak számít, mivel netről telepíthető médiumon nyomtam fel, ha nincs net, nincs frissítés, szopacs van. Ezért ha már új kijelző, új Windows, akkor új GNU/Linux is felkiáltással lecseréltem a Debian rendszert Ubuntura.

Laikus közönségemnek dióhéjban annyit, hogy mivel a GNU/Linux operációs rendszert szabad szoftverek alkotják, ezért bárki ezek mixelésével elkészítheti álmai rendszerét, amit már disztribúciónak nevezünk. A Debian és az Ubuntu is ilyen disztribúciók, az utóbbi a fiatalabb (2004) és az előbbi, idősebbre (1993) épül. A kettő között óriási különbség, hogy míg a Debian teljes mértékben közösségi összefogással készül, addig az Ubuntut Mark Shuttleworth cége, a Canonical hívta életre. Ez a támogatási mód már önmagában vízválasztó, de erős Ubuntu ellenszenv indult meg idén tavasszal, amikor is az ablakvezérlő gombok (tálcára helyezés, teljes képernyő, bezárás) a közösség ellenzése ellenére átkerültek a Windows-szerű jobb oldalról a MacOSX-szerű bal oldalra, és az sem tetszik a közösségnek, hogy a teljes arculatot outsourcolták vérprofi, szabad szoftvereket nélkülöző művészekhez. Pedig a Debian rajongók milyen aranyos képeket tudnak rajzolni. A közösségi szellem és stabilitás nagyon erős visszatartó erő volt a Debiannál, de mégiscsak az Ubuntu a legismertebb GNU/Linux disztró, ezért egy nagyobb cél érdekében beáldoztam választási szabadságom.

Kis zökkenővel indult a telepítés, mivel a “Linux emberi lények számára” telepítőjében csak másodszorra, a “szakértő” módban találtam meg, amit kerestem. Ugye-ugye a szerénység hova vezet. Első indításkor majdnem leestem a székről, 600MB memóriát evett a rendszer alapból! Ez hagyján, de a rendszerfrissítés teljesen leállt miközben helyeztem vissza az adatokat a pendrivera, leállítva a másolást gond nélkül folytatódott a frissítés. Ezek a betegségek aztán szerencsére eltűntek a későbbi indítások során, jelenleg kicsivel több, mint 500MB memóriát eszik a rendszer teljes fejlesztői környezet alatt, tökéletesen fürge és kezes.

A váltás előnye a programokban látszik leginkább, az Ubuntu értesítési területe nagyon bejövős nekem (bal felső sarok)! Ugyanígy lenyűgözőek a GNOME programok, amiket eddig pont a GNOME függőség miatt nem használtam az Xfce környezetben. Viszont az csalódás, hogy már az első napon két olyan hibába ütköztem, amit már 4 hónapja nem javítottak, pedig sokan jelezték. Igyekeztem hozzászokni az alapértelmezett programokhoz, mivel ebből lesz később a legkisebb fejfájásom, egyedül az Evolutiont nem bírtam ki és lecseréltem Thunderbirdre. Az egyetlen fejfájást az új GCC fordító okozta, egy C projektemben lévő, eddig soha nem látott hibák javítása elvitt jó 8 órát. A felhasználói felület átszabásával még küzdök, érdekes módon nem a balra áthelyezett ablakvezérlők jelentik a gondot, hanem a tálcán az aktív program világos színe. Gyakran kattintok a rossz ablakra, annyira megszoktam, hogy az inaktív ablak a világos és az aktív a sötét, mivel az van benyomva.

Egyelőre marad az Ubuntu! Nem tudom meddig, a fél éves kiadási ciklus a Francia Idegenlégiót is megszégyenítő erőltetett menetet diktál, biztosan lesz még fejfájásom októberenként és áprilisonként (az év és a hónap szerepel a verziószámban, jelenleg 10.04).