A szemléletváltás a Unity mögött
A 11.04-es kiadás kétségtelenül legnagyobb változása a Unity felület. Mint minden rendes változás, ez is kettéosztja a felhasználókat, és lépten-nyomon belebotlik az ember jó vagy kevésbé jó kritikákba. Ezek teljesen váratlan helyekről is érkezhetnek, legutóbb a Linux Game Cast Vennjéről derült ki, hogy korábban Ubuntut használt, amit most a Unity miatt becserélt más rendszerre. A rossz reklám is reklám. Viszont nagyon kevés szó esik arról a szemléletváltásról, ami a Unityt és a GNOME Shellt is hajtja.
Régen a számítástechnika tanáraim mindig kihangsúlyozták azt a változást, ami a Windowszal érkezett. Az áttörést úgy magyarázták, hogy korábban a DOS-ban pontosan tudni kellett a parancsok nevét, míg a Windowsban már erre nem volt szükség, mivel kis ikonokként az összes gépen található dolog megtalálható volt, és az egérrel szépen be lehetett járni ezt a virtuális teret. Aztán érkezett az internet, aminek a feltérképezése lehetetlen feladat, és a felhasználók újra egy szöveges beviteli mezőbe gépelték be azt, amit el akartak érni, csak ez már nem a terminál beviteli mezője volt, hanem a böngésző címsávja. Eddig érvényes is lenne maxt tanácsa, hogy a programok nevét mindenki tanulja meg, de itt jön az újítás!
Az internetes keresők segítségével az a nagyon fontos változás történt, hogy a kereséshez nincs szükség az információk pontos ismeretére, sőt még csak a szavak teljes kiírására sem, hiszen már gépelés közben keres nekünk a Google. A Unity is pontosan ezt teszi nekünk, elég (telepített programok és szokások szerint) annyit beírnunk a keresőfelületbe, hogy “sy” vagy “cso”, és máris a Synaptic csomagkezelő lesz az első felkínált lehetőség, amit egy enterrel azonnal indíthatunk is. Nekem mindig gondot okozott, hogy az iroda, kellékek vagy a tudomány alkalmazás kategóriában találom-e a számológépet, most elég csak röviden megnyomni a Super gombot, beírni két betűt (sz), majd entert ütni. Ez egy igazán erős ütőkártya, ha hozzászokunk a használatához. Még Jorge Castro Canonical alkalmazott is ezt emelte ki a legkedvesebb Unity tulajdonságaként az Ubuntu Open Week alatt:
A másik nagy szemléletváltás a nagymértékű helykihasználtság. Jorge Castro szerint erre a webböngésző trend adta az ihletett, de én sokkal inkább az okostelefon felületekkel való hasonlóságot találom szembetűnőnek. Egyrészt azért, mert a telefonkijelzők viszonylag kicsi mérete az okostelefon rendszereket és a programokat is a helyspórolásra kényszeríti, másrészt ezen a téren nagyon elterjedt az asztali rendszereken még picit szokatlan határozott, de kevésbé irányított mozdulat, amivel kilökjük az egérkurzort a képernyő valamelyik oldalára, sarkára. Bármihez is hasonlítjuk a rendszert, szerintem egyetérthetünk, hogy a globális menü és az eltűnő indítópult valóban nagyon hasznos akkor, ha huzamosabb időt töltünk egy bizonyos programban. Azonban mihelyt gyorsan kellene váltogatnunk több alkalmazás között, rögtön nehézkessé válik a rendszer. Ehhez két hagyományt kellene minden alkalmazásnak leküzdenie: a Unix filozófiát (“olyan programot írj, ami csak egy dolgot tesz, de azt jól”), és a többablakos felhasználói felületeket.
Az Ubuntu nagyon ügyesen elkezdte az indikátorokkal a csoportosításokat. Kicsit félek is, hogy az indikátorok jelentőségét háttérbe szorítják a különböző lencsék. Ha megnézzük az indikátoroknál az üzenetek menüt, akkor három (Natty esetén már négy) programba botlunk. Külön program kezeli az azonnali üzeneteket, a mikroblog szolgáltatásokat, és a levelezést, (ráadásként megtaláljuk az Ubuntu One szolgáltatást, de ez egy kakukktojás). Ez három különböző felhasználói felületet jelent, és habár sok visszajelzést kapunk az egységes indikátorokon keresztül, mindegyiket meg kell nyitni ahhoz, hogy a különböző üzenetek teljes szövegét el tudjuk olvasni. Vajon lehetne-e a három különböző üzenetcserélő programot egyetlen közös alkalmazásba gyúrni?
A többablakos felületek még mindig kísértenek minket, legyen szó az egyik legrégebbi hagyományokkal rendelkező GIMP-ről, vagy a néhány éves Empathyról. A gond a globális menü használatakor jön elő, ugyanis mindig csak az aktuális ablak menüje érhető el fönt. Ha az aktuális ablak egy Empathy beszélgetésablak, akkor először aktiválnunk kell a partnerlista ablakot, hogy új partnert, új fiókot vagy éppen a beállítások menüt el tudjuk érni. Természetesen nem kell ezzel együtt élnünk, hiszen a globális menüt bármelyik alkalmazás indításakor ki lehet kapcsolni.
A következő nagy GIMP kiadásban már választható lesz az egyablakos mód, azonban se az Empathy, se a Pidgin esetében nem ilyen rózsás a helyzet. Ezzel el is érkeztünk a reformáló grafikus környezetek problémájához. Még márciusban pattant ki egy parázs vita a GNOME és Canonical között az együttműködés nehézségeiről, amibe aztán egy KDE fejlesztő is csatlakozott. Ez egészen odáig vezetett, hogy Dave Neary GNOME fejlesztő az összefoglaló bejegyzésében a freedesktop.org szervezetet (is) hasznavehetetlennek titulálta. Vajon ez azt jelenti, hogy a GNOME projektek egyetlen felhasználói felületi útmutatója a GNOME Shell elképzelései maradnak?
A Canonical szempontjából ez azért lenne gond, mert minden olyan problémát, ami a Unityban jelentkezik, de a Gnome Shellben nem (pl. globális menü), az alkalmazás fejlesztők nem fogják javítani. Tualatrix Chou, az Ubuntu Tweak fejlesztője szerint a többablakos alkalmazások globális menü problémáját a Canonicalnak kellene megoldani, viszont kompromisszumokkal nehéz reformot végrehajtani. Eddig az Ubuntu One vezérlőpult az egyetlen, ami a megújult felhasználói felületével példát tud mutatni. Egyelőre a példamutatásnak csekély a hatása, az Ubuntu Tweak 0.6-os verziója is hasonlóan fog kinézni, illetve a rajongók feketére festik a többi alkalmazás eszközsávját is.
A szemléletváltás tetten érhető, előbb-utóbb eljön az idő, amikor a GNU/Linux felhasználók nem azt mondják, hogy úgy szeretném használni a rendszert, mint a Windowst, hanem úgy, ahogy az okostelefonomat, tabletemet stb. Erre igyekszik megoldást találni a Unity és a GNOME Shell is, de míg a GNOME mögött rengeteg alkalmazás áll, addig a Canonical számára a kompatibilitás fontosabb lehet, mint az újszerűség. A következő egy évben biztosan az előbbin lesz a hangsúly, a 12.04-es LTS kiadásig barátságossá kell tenni a Unityt.