A félév, amelyik nem az utolsó

Az utolsó lehetne, de nem az. Helyesebben lehetett volna. Most itt lehetne egy közhely. Vagy inkább rengeteg közhely. A UPC-is srác is megmondta, hogy nem olyan nagy szégyen csúszni az egyetemen, legalább lesz mit mesélni az unokáknak. Hirtelen nem is tudok olyan barátomról, aki nem csúszik. No meg választások évében munkakeresővé válni. Körülbelül ezek a gondolatok kószáltak a fejemben, hogy majd szüleimre önthessem, ha oltani kell az égő tüzet. De nem kellett. Anya ugyan megjegyezte, hogy tőlem nem ezt várta, de úgy érzem tesóm után sejthette, hogy én is passzolok. No meg a tapolcai közszférában eltöltött évek megedzik az embert. Viccesen megjegyezte, hogy jaj lesz, ha neki előbb lesz diplomája, mint nekünk. Ugyanis beiratkozott az egyetemre gyorsított tanári MA-ra. Azóta sokkal jobban szidja az egyetemet, adminisztrációt, oktatókat, mint mi magunk :).

Volt egy szabad órám az utolsó előadásom előtt, lementem boltba, aztán visszamentem N-be elücsörögve kivárni az időt. Ami nagyon meglepett, hogy rengeteg emlék ugrott elő a semmiből. Illetve nem a semmiből, hanem az N épület ódon falaiból. Az első gyakorlatunk angol történelem volt, minden hallgató bejött a gyakorlati terembe, persze nem fértünk el. Akkor mondta Dave, hogy a “téós néni”. Első előadás pedig a multicéges, alacsony jogtanárral volt, a gimis nevelést hozva magával mindenki azonnal felállt a teremben, majd szólt, hogy nem a középiskolában vagyunk. Máté az első félévben nyert csokit Garaczi tanár úrtól filozófián. Több emlékem nem jött elő, és ezeket is furcsállom, mivel mostanában már arra sem emlékszem mit ettem előző nap ebédre. Talán az hozta ki belőlem az emlékeket, hogy olyan szaktársakat látok viszont, akiket utoljára elsőben láttam. Csúsznak ők is. És ezzel a nosztalgikus bejegyzés a farkába harapva bezárta a kört. Mindenki csúszik. De lehettem volna kivétel.