Félév vége

Pici buksim most tele van mindenfélével, mindenképpen le szerettem volna ide írni, mielőtt nyugovóra térek, mert akkor sokminden leülepedik, és soha többet nem kerül elő.

A vizsgaidőszaknak vége, volt már jobb is, de reméljük ennél rosszabb nem lesz :). Még üldöznöm kell egy-két tanárt a jegyemért, remélem sikerül, és jövő héten gond nélkül leadhatom az indexet. Így már csak 2 év van hátra a diplomáig, a végét nagyon meg kell nyomni. Itthon kibújt a szög a zsákból, már anya és apa is mondta, hogy ha az informatikai pályán helyezkedek el sokkal biztosabb állásom és keresetem lesz, ezzel a két diplomámmal mást nem nagyon kezdhetek. Még ahhoz is túl kemény. Szakváltás nem lesz így, hogy már 3 évet beleöltem, majd utána lesz levelezőn harmadik diploma. De azt már nekem kell megkeresni, szóval mégiscsak kell valahogy boldogulnom az első két diplomámmal. Hogy ez minél könyebben menjen, szeptemberben németből is nekiugrok a gazdasági felsőnek. Van rá 2 hónapom, hogy visszahozzam gimnáziumi 3. osztályos legendärische Sprachkentnissemet. A nyári két hónap többi része pedig az infós dolgok letisztázásával fog eltelni, ne legyen elvarratlan szál reghétre. Péntek és szombat csak a zenekarról fog szólni, nagyon készülök az I. Sárvári Fúvószenekari Versenyre, nem akarok vészmadár lenni, de úgy érzem ez lesz a zenekar utolsó nagy esélye.

Szóval nyáron egyetem nélkül is lesz dolgom, és szeptemberben folytatódik a kreditvadászat megint. Éppen ezért most már úgy fogom fel, hogy van 2 hónap szünetem, nem pedig úgy, hogy vége egy tanévnek, és szeptemberben megnyitják a másikat. Kezdek ráérzeni, hogy minden nap képesnek kell lennie az embernek változnia, és minden egyes másodpercben élünk, mindig a maximumot kell kihozni magunkból, nem lehet szeptember 1-re, vagy január 1-re várni a nagy fogadalmakkal. Ez most pont úgy hangzik, mintha egy túloptimista női magazinból olvastam volna ki. Én is utáltam korábban ezeket a közhelyes, elcsépelt, nyugati karrierista menedzser típusú mondatokat. De be kell látnunk, hogy ez igaz. Kicsit olyan érzés ez, mint mikor 3 évesen a kisdömperrel felborulva áriázásunkra odasiető édesanyánk a hősies vigasztalás előtt levonta volna a következtetést: “Ugye én megmondtam!” Igen. Meg. Nem estem ki a dömperből, bele se férnék, és nem sírok, bár ma elég közel voltam hozzá. Úgy néz ki 22 évesen végre benő a fejem lágya, és meglátom a nagy K betűs élet íratlan szabályait.

Aztán ami egy srác blogjából nem hiányozhat: a NŐ! Nem kell a nagybetűkből rögtön jelzőt levonni, egyáltalán nem erről van szó. Vagy hát nem tudom. Végleg nem tudom. A lényeg, hogy egy 1 hónapja nem látott lánnyal álmodtam ma hajnalban, mielőtt felkeltem 5kor, és a 6:20-assal felmentem Vp-be. Ezzel még semmi különös nem lenne, de délután találkoztam a lánnyal, és a találkozás és az álom egybeesése kicsit megkavarta, az amúgy programnyelvekkel is jóban levő logikus agyamat. Olyannyira, hogy utána vizsgán vagy 10 percig tehetetlenül meredtem az üres lapra a tollammal a kezemben. De lényegtelen. A beszélgetés nem jött össze, mily meglepő ez Uditól, de nem azért mert addigra már kimerítettem a rendelkezésre álló 5 mondat/nap limitemet. Ha valaki nem kiváncsi rám, akkor nem erőltetem rá magam. Pont.